-Lelketlen mezőn-
Feketedik már, az idő is későre jár.
Magamba mélyedek,
Látom a legbelső énemet.
Hanyatt fekszem a képzeletem mezején.
Várom a soha el nem jövőt.
Lehullott egy csillag.
Kívánom a lehetetlent.
S megint csak felszisszenek.
Lehetetlenül hiába
Bezártak a tömlöc, legárnyaltabb aljába.
Csordogál a patak, látom cellám ablakából.
Szívemet egy görcs mardossa,
Előre dőlők és arccal belezuhanok.
Lefordult testtel követem a folyamot.
Élettelen önmagamat, a Sztüx veti partra,
Mint a szervezet a tüskét,
Rám nincs többé szükség.
Otthonomban valaha, idegen voltam.
Mostanra már ennyi se vagyok.
Egy lelketlen talált otthonra bennem.
A dermesztő mélységbe gubbasztó, gyermek
Lettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése