Vihar van. Kedvem a megszokottnál lehangoltabb. Jól tudom minek, kinek a hatására következett ez be. Hiú remények fűznek hozzá, míg ő távoli szálakon irányít. Meggondolatlanul. Komolytalanul.
Furcsa dolog tud ez lenni, hogy egy „ismeretlen” személy ilyen hatást gyakorolhat rám.
hiú ábrándokat táplálálok iránta.
Most két érzés kerekedik felül rajtam. Az idegesség annak is a méreg formája. Nevezzük inkább, dühnek.
Legszívesebben törnék-zúznék. Undorítónak találom az emberiséget jelen pillanatban. Olyan sokszor megfogadtam, hogy nem állok le azokkal társalogni akik annyiszor okoztak már fájdalmat vagy csalódást vagy pusztán csak rosszalló szavaik irányultak felém.
Mindig, de mindig képesek megbántani. Miközben közli velem , hogy lekezelő vagyok a semmire. Ilyenkor mi a helyes?
-bocsánat-
legyek diplomatikus és elnéző, kérjek én elnézést. Lehet nem is én vagyok a lenéző, lekezelő, -bunkó- hanem éppen ő csak már észre sem veszi. Sajnálom hát. Ők sosem fogják megtudni mi az, hogy szenvedni valamiért vagy valakiért. Nekik ez mind természetes lesz. Mindig ott lesz valaki mögöttük aki támogatja. Mégis mi lesz akkor az a valaki, jelenpillanatban gondolok én itt a nemzőapára és szülőanyára. Ha ők már nem lesznek a drága gyermekük mögött.
-hoppá- elillan a támogatás. Arra ébrednek ezek a drága gyermekek, hogy volt nincs. Semmittevően áll a nagyvilágban és várja „mi lesz most” ?
képtelen lesz megküzdeni a problémáival. Mert eddig a pillanatig mindig ott volt neki „anyu és apu” aki önzetlenül a bajba ment érte.
Ezek a férfiak és nők lassan elvesznek a nagyvilágban .Feledésbe merülnek, hiába voltak ártatlan gyermekkorukban az –iskola vagányai-
A fiúk,-lányok vágyálma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése